A poszt, aminek megírásához olyan sokszor kezdtem hozzá és még tovább tartott, mire a gondolataimat úgy tudtam megfogalmazni, ahogy azt valóban szeretném.
Mióta kutyusokat fotózok, sajnos több négylábú vendégem is elköltözött a szivárványhídon túlra. Mondhatjuk, hogy ez egy természetes velejárója a kutyás létnek, hogy kezdetektől tudjuk, hogy a mi kedvencünkkel is meg fog történni, el kell tőle köszönnünk. De attól még nehéz, szívet tépő érzés. Kutyásként minden fájdalmát átérzem, együtt érzek és rezgek a gazdikkal. Beával tudtuk, hogy ez a fotózás lesz az utolsó, egy olyan alkalom, amikor megörökítjük az ő kettőjük kapcsolatát és Dina páratlan személyiségét. Bevallom, nagyon izgultam, mert mindennél jobban szerettem volna Bea számára egy olyan emléket adni, ami az első perctől az utolsóig kedves lesz számára.
Egy kutyaélet számtalan kihívást tartogat: megrágott ajtófélfák, titokban asztalról ellopott virslik, kölyökkori csínytevések. Az őszülő kutyapofik komolysága mögött, ami mindig, de mindig állandó lesz, az a gazdi iránti feltétlen és olthatatlan szeretet. Az a fajta gyermeki szeretet, amely mindent felülír.
Velük minden nap ajándék.
